Január 9, csütörtök

Tegnap megint kimentem Érdre és a sztenderd program mellett este meglátogattam egy régi barátnőt. Beszéltünk sokat, jó volt újra látni őt. Emlékeztet a fiatalkoromra, mert sokat lógtunk együtt minden alkalommal, mikor Pestre jöttem. Rájöttem viszont hogy az állapotban amiben vagyok nem tudok embereknek segíteni és nem tudok az a jó befolyás lenni, amit próbálok. Szegény lány eljutott egy olyan pontra hogy minden nap munka után iszik. Én meg a helyett hogy felkaroltam volna és vittem volna valahova, tegnap este mellé beálltam a sorban és vele együtt ittam. Az utcán a hontalanoknak sem kaját vagy pénzt adok, hanem cigit nyomok a szájukba, amivel abszolút nem segítek senkinek. Annyira elfajult a dolog este, hogy az utolsó vonat már el is ment, mire a menetrendet megnéztem, így kint maradtam és megint Érden ébredtem.

Segített az este egy picit elterelni a figyelmemet, viszont reggelre visszajött a káosz a fejemben durvábban mint előtte. Lehet hogy a napló írás nem fog annyira segíteni mint gondoltam és a nyugalom mégis abból származott hogy beszéltünk a napokban. Megbántam hogy felhívtalak, mert annak ellenére hogy nagyon jó volt hallani a hangodat, tudni hogy mi a helyzet veled és érezni hogy nem utáltál meg, mégis egy hamis megnyugvás volt. Most már megint arra vágyok hogy újra felhívjalak és a hangod megnyugtasson. Jelezted hogy ezt nem akarod, így tartanom kell magamat ehhez, bármennyire is nehéz. Megint folyamatosan gondolok szép közös pillanatokra, ölelésekre és szép szavakra amiket egymásnak mondtunk. Ezt követve keresem a hibát, hogy hol rontottam el a dolgot és hogy mit kellett volna másképp vagyis jobban csinálni. Az egész gondolatmenet közben jönnek a kérdések hogy vajon hogyan tudtál te így változtatni és olyan fájdalmas dolgokat csinálni mint az nap mikor a Mátrában kirándultunk, este már az új sráccal beszélni. Vagy a rákövetkező nap, mikor megkaptam az utolsó csókot délben, egy pár órával később az új sráccal randira menni.

Azt hittem nagyon sokáig hogy tudatosan élek és tudatosan gondolkozok. Megpróbálok semmit sem automatikusan csinálni, hanem mindenen elgondolkozok és ott vagyok a pillanatban. A legjobb példa erre a cipőfűző kötés. Sok ember nem gondolkozik ezen a tevékenységen el és csinálja egy automatikus mozdulattal ami évek óta belé van “építve”. Akkor él az ember tudatosan ha ilyeneket nem automatikusan csinál, hanem ezeket a mozdulatokat is végiggondolja. Ezt akkor veszi igazán észre, ha új módszert tanul a fűzésre, ha az egyik fele a fűzőnek túl rövid, vagy ha másnak szeretné fűzni. Azt hittem én az életem minden részében ezt tudom csinálni, de rájöttem hogy a gondolkozásomat sem tudom ilyen időkben irányítani. Sokszor mondtam hogy én nem fogok tönkre menni ha elveszítelek. A logikám szerint a korkülönbség miatt nagyon kevés esély volt hogy mi együtt tudunk maradni. Így abban az esetben hogy eltávolodunk egymástól, az éber gondolkozás azt fogja súgni hogy ez elkerülhetetlen volt és ezzel el is fogom fogadni hogy minden úgy történt ahogy kellett hogy történjen. Fogalmam sem volt hogy nem fogom tudni uralni azt hogy min jár majd utána a fejem. Próbálni megérteni hogy egy ennyire fiatal lány hogy tudott megváltozni, nagyon egy nevetséges dolog. Szüleid figyelmeztettek rá hogy még nagyon nagy változásokon fogsz keresztül menni és tudom hogy ez egy teljesen természetes dolog. Mégis a sok közös emlék meggátolja azt hogy elfogadjam a természet rendjét és próbálom megérteni a változást és keresem a változás okát. Ez egy teljesen fölösleges tevékenység és egyenesen ellentmond a tudatos gondolkozásnak. Igaz, te is már sokszor említetted hogy van egy pár ellentmondás abban ami nekem kijön a számon. Egy dolog valamit tudni és egy egész más dolog azt érezni és végrehajtani.

A másik dolog amiben nyilvánosul a hibám a tudatos gondolkozásban, hogy az elmúlt másfél évben, minden alkalommal mikor itt voltam, siettem mindenhol és mindenhonnan feléd, hogy minél több időt tudjunk együtt tölteni. Ez úgy belém épült, hogy még most is bárhol vagyok, megvan az érzésem hogy sietni kéne vissza. Többször el siettem már valahonnan, hogy gyorsan visszaérjek. A lakásba megérkezve gondolkoztam csak el, miközben egyedül ülök és röpködnek az emlékek, hogy miért is siettem? Hova siettem? Nagyon nehéz itt nézni a festményedet a városmajori padról. Nagyon nehéz megemészteni a gondolatot hogy eddig siettünk egymáshoz, most meg naponta elmész a lakásom mellett többször és be sem nézel. Próbálom megérteni hogy te hogyan tudod visszatartani magad attól hogy írj vagy hívj engem. Hogy hogyan tudod visszafogni azt hogy nem szállsz le villamosról és szaladsz végig az utcán hogy a nyakamba ugorj. Önpusztító gondolatok, melyek nem veszik figyelemben hogy te tovább léptél és más nyakába ugrasz már mai nap. Így az én ölelésem már nem szükséges.

Egy másik gondolatom hogy mai nap már önző a szeretetem. Beszéltem erről Áronnal is és meg is gyóntam. Változtatni rajta még nem sikerült. Neked mindig is mondtam hogy megértem és támogatom is ha nem szeretnéd folytatni a “nehéz utat” amin mi együtt jártunk. Hogy semmi baj nincs azzal ha egy kevésbé bonyolult úton indulsz, ami megkönnyebbíti az életedet. Ezt nagyon könnyen mondtam, hiszen ott voltál mellettem. Szeretetből mondtam ami nem önző volt. Figyeltem arra hogy te boldog legyél és minden a legjobb legyen neked. Magamat ki tudtam hagyni ebből, mert boldogított az hogy ott vagy mellettem. Most hogy már nem vagy itt, megváltozott az ügy. Így már kevésbé tudok a te boldogságodra figyelni és téged az első helyen tartani. Most hogy itt össze vagyok zárva az említett gondolataimmal, nehezebb sokkal és azt érzem hogy már önző a szeretetem. Tudom hogy boldog vagy nélkülem és mégis ott van az érzés hogy fel kéne vennem veled a kapcsolatot. Hogy szeretném hallani a hangodat és szeretném megint érezni az ölelésedet. Innentől már nincs meg az érzés hogy téged az első helyre raklak, bármennyire is azt érzem még hogy szeretlek.

Délután találkozok egy haverommal és elmegyünk kajálni a városban. Este megyek egyet röpizni. Remélem a sport es mozgás ki fogja üríteni a fejemet és utána tisztábban tudok megint gondolkozni. Közben tudom hogy maga a röplabda egyben rád is emlékeztet. Ez egy fura dolog. Annyit röplabdáztam már mielőtt egyáltalán megismertelek. Mégis úgy megváltoztattad nekem a sportot, hogy már ebben is téged látlak. Annyi biztos hogy nagyon durva befolyásod volt és mély nyomot hagytál bennem. Sajnálom hogy másfél évig játszottunk együtt, mégsem sikerült sosem teremben játszanunk. Mindig csak a “te pályádon”.