Január 11, szombat
A tegnap este jó is volt és nagyon szar is egyben. Gacával találkoztam és elmentünk egy hip hop buliba. Nem teljesen a mi stílusunk, de mind ketten szeretjük maga a zenét. Sajnos egész este rád gondoltam mindenben amit csináltam. Ugyanúgy a mai nap is nagyon nehéz. Valahogy nem tudom egyáltalán megérteni hogy miért nem vagy itt mellettem. Nem tudd a fejemben összeállni hogy megváltozott a helyzet és már nincs rám szükséged és vágyad. Kezdenek ezek a gondolatok nagyon kikészíteni és gyűlik megint e miatt a káosz a fejemben. Most nem vágyok semmi másra az életben mint téged megölelni és csókolni. Nagyon nehezemre esik most ebben a pillanatban téged nem felhívni. Tudom hogy egy telefonhívás nem old meg semmit és attól még nem kapok mókusölelést. Ha ölelnél sem lenne a boldogság hosszú távú, mert a tudata hogy nem ölelhetlek életem végéig, egy rémisztő érzés. Nem tudom hogyan fogok ebből a mókuskerékből kijutni. Nézem a videót amit valaha átküldtél a mókushiánnyal kapcsolatban. Hogy ezt a hiányt fel kell használni és egy cél felé irányítani. Hogy minél többet várok rá, annál jobb lesz.
Reggel voltam Áronnál és együtt egy másik lelkésszel imádkoztunk. Ez a találkozás miatt olvastam a könyvet amit mutattam neked az utolsó találkozásunkkor. Arról szólt a találkozás és az imák hogy hogyan kerültek be az életemben a sötét erők, hol támadtak meg engem és a gonosz lélektől való szabadulás. Nagyon felszabaditó volt, nagyon sok dologban segített és eloldozott. Sajnos a mókus iránti kötődésem megmaradt.
Sokat gondolkoztam azon hogy nem egy túl bölcs döntés volt tőlem feladni ennyi mindent egy fiatal lányért. Feladtam a lakásomat, a röplabdát annak érdekében hogy sokat veled tudjak lenni. Egyik oldalról ez egy nagy hülyeség volt, mert így nem csak téged veszítettelek el, hanem egy részét magamnak. Viszont biztos vagyok benne hogy ezt bármennyiszer meg kéne tennem, ugyanúgy megtenném annak érdekében hogy esélyt adjak egy közös jövőnek. Szerintem még mai nap is így cselekednék.
Sokat gondolkoztam a napokban a találkozásról szüleiddel, mikor elmentünk sétálni a Városmajorba. Visszanézve nem tartom egy jó döntésnek, hogy nem erőltetem hogy te is ott legyél. Sosem mondtam el neked pontosan hogy miről beszéltünk ott és nem tudom hogy ők mennyit mesélhettek. Ez nekem és szerintem nekik is egy nagyon nehéz találkozás volt. Fogalmam sem volt hogy mit várjak az egésztől. Ők ott már nem azzal próbáltak meggyőzni engem hogy a mi kapcsolatunk tesz rosszat neked, hanem arról hogy amint a kapcsolatunk nyilvános lesz a te barátaidnak, akkor az lesz nagyon rossz neked. Utólag sajnálom hogy nem erőltetem azt hogy nyitott legyél mindenkivel a kapcsolatunkról mert az sok súlyt levett volna a válladról és a mi kapcsolatunkról, de lehet hogy ez sok nehézséget és negatív reakciót megelőzött. Ez már valami amit nem fogunk megtudni. Ennél a találkozásnál figyelmeztettek rá hogy ne csak rád vigyázzak, hanem magamra is. Ezért hálás vagyok nekik, igaz nem követtem a tanácsot.
Sokat jár az agyam a levélen, amit szüleid írtak neked. Arról hogy én egy hedonista vagyok aki addig van ott veled amíg minden jó és a nehézségekben majd tovább fogok állni. Ez a dolog nem teljesen így bizonyult. A levelet máris átküldted nekem, hiszen annyira bíztál bennem. Érdekesnek tartom hogy abban az időben úgy mondtad hogy én vagyok az egyetlen akivel ennyire nyitott és őszinte tudsz lenni. Jobban bíztál bennem mint szüleidben. A panaszkodásaidra mindig azzal nyugtattalak hogy szeretnek és a legjobbat akarják neked. Be bizonyult az is amit mindig tanácsoltam neked, hogy örülj nekik és tiszteld őket, mert a végén ők lesznek azok, akik a jövőben melletted fognak állni. Ezeket a dolgokat visszaolvasni egy érzékeny dolog, most hogy én már ennyire távol vagyok és ennyire távol is szeretnél már tartani engem.
Nem tudom meddig fognak még ezek a gondolatok megmaradni, de annyi biztos hogy nagyon nagyon hiányzol. Most már úgy hogy nincs visszaszámlálás a következő találkozásig, a következő ölelésig, a következő csókig - egyre jobban érzem hogy elveszítettelek
